Az első találkozás: amikor kimondják a diagnózist

21 évvel ezelőtt, nagyjából ilyentájt, február közepén találkoztunk először Bátai doktorral, az akkor még létező Szabolcs utcai kórház hematológiai ambulanciáján. Akkor ő kérdezett ki engem az anamnézishez, tegnap én tettem fel neki kérdéseket a készülő szakdolgozatomhoz.

Ő volt az első, aki a leleteimet átnézve ki merte mondani nekem a „daganat” szót, hogy hát ez a megnagyobbodott nyirokcsomó a hónaljamban az is lehet. És nem tévedett, valóban az volt.

Mitől jó egy orvos a beteg szemszögéből?

Hogy jó orvos, az már itt, az első beszélgetésünkkor kiderült számomra, aztán az azóta eltelt 21 év alatt rendre megerősítést nyert, hogy ez mennyire így van. Amilyen empatikusan közölte a diagnózist. Amennyire fontos volt neki a kemoterápiás kezelések során, hogy értsem, mi történik és bízzak abban, hogy ő meggyógyít.

Ahogy nem hozott elhamarkodott döntést, amikor egy PET CT vizsgálat ránk ijesztett. Ahogy rávett később mégis, hogy ne legyek örökre szkeptikus a PET CT-vel kapcsolatban.

A betegből előadó, majd segítő

Egyszer egy kontrollvizsgálat dátuma kapcsán derült ki, hogy ugyanazon a napon van a születésnapunk – hát mi ez, ha nem sorsszerűség, ugyebár? És bár jó ideje nem járok már hozzá egykori daganatos páciensként, nem tévesztettük egymást szem elől, mert volt például olyan helyzet, hogy egymás után voltunk előadók egy Limfóma világnap alkalmából szervezett rendezvényen.

Később már ő hívott engem az akkori kórházába amolyan motivációs beszédet tartani gyógyult betegként, és ugyanott indítottunk csoportos foglalkozásokat daganatos betegségben érintetteknek és hozzátartozóiknak a kórház pszichológusával közösen. Tavaly pedig beszerveztem egy másik kedvenc doktorommal együtt egy podcastbeszélgetésbe.

Szakdolgozat és a jövő kérdése

Most is találtunk kapcsolódást: a készülő szakdolgozatomhoz kértem fel interjúalanynak egykori doktoromat. Hogyan lesz egy egykori érintettből hiteles segítő? Erre keresem majd a választ a dolgozatban. És bár doktorom nem tudott azzal bíztatni, hogy ennek már remek kialakult gyakorlata lenne a magyar egészségügyben, vagy hogy minden feltétel adott lenne, már csak az elszánt (önkéntes) segítők hiányoznának, abban maradtunk, hogy mi nem adjuk fel.